Davis Mónika interjúja
Édesanyámat kértem meg, hogy meséljen nekem 1956-ról. Ő ekkor még egészen fiatal volt, mindössze 8 éves.
"Egyik reggel nem volt otthon tej, ezért anyu elment gyorsan a boltba, hogy hozzon nekünk. Már késésben voltunk és nem vártuk meg, hogy hazajöjjön, elindultunk az iskolába. Minden olyan kihalt volt, kevesen voltak az utcán. Amikor beértünk az iskolába a tanárnő mondta, hogy ma nincsen tanítás, menjünk haza és legyünk óvatosak. Amikor hazaértünk anyu nagyon mérges volt, hogy nem vártuk meg, nagyon aggódott értünk. Egy ideig még nem mentünk iskolába.
Az Éva mozi mellett laktunk. A harckocsik és tankok ott vonultak el a házunktól pár méterre. A szüleim bezártak minket, hogy ne menjünk ki, de mi mégis kiszöktünk a testvéreimmel. Fiatalok voltunk még, én voltam a legidősebb. Kiszöktünk, hogy megnézhessük, ahogy vonul a konvoj. Az út szélén hatalmas kőhalmok voltak, azok mögé bújtunk el. A legidősebbek, olyan 13-14 éves gyerekek kővel kezdték dobálni az elvonuló tankokat. Erre az egyik harckocsi tetején ülő szovjet katona annak ellenére, hogy látta, csak gyerekek vagyunk, elkezdett lőni. Többen megsérültünk, és egy fiúnak belelőttek a combjába. Szörnyű látvány volt. A szülők a lövések hallatán kijöttek, és visszavittek bennünket. Nagyon megijedtünk. Soha többet nem szöktünk ki. Amikor lövéseket hallottunk mindig bebújtunk az ágyunk alá. Még kicsik voltunk és nem nagyon tudtuk felfogni, hogy valójában mi is történik. Egyetlen örömünk volt, hogy nem kellett iskolába mennünk."