Történetek napról napra
1956. október 23. - november 24.
Terhes voltam az első gyerekemmel. A 7. hónapban voltam. A szüleimhez akartam menni a Bihari útra, ahol a nagymamám betegen feküdt. Állandóan jöttek a hírek, hogy Kőbányát lebombázták, mindenki meghalt. Persze semmi ilyesmi nem történt, csak lőttek az oroszok. Útközben, a Határ útnál megállítottak. A tankok fel voltak sorakozva az út mentén. A férjem velem volt. A katonák azt mondták a férjemnek, el akarják vinni egy kis munkára, azonnal szálljon fel az egyik –ott várakozó- buszra. Magyarul kiabáltam, hogy terhes vagyok és senkim sincs rajta kívül, mindjárt szülni fogok. Egy tolmács fordított az orosz katonáknak, mire azok megragadták a férjem és a földre taszították. Futva menekültünk.”
„8-an voltunk otthon, már nagy volt a hasam és sorban álltam kenyérért. Sokan vártak ott rajtam kívül. Állapotomra való tekintettel elsőbbséget élveztem, az emberek előre engedtek. 6 x 2 kg-os kenyérrel indultam volna haza, amikor 1 katona elém lépett és elkezdte ütögetni a hasamat, hogy igazán terhes vagyok-e és nem csak egy párna van a ruhám alatt. A férjem védett meg tőlük.”
„Kijárási tilalom volt este 6 óráig. Négy órakor azonban otthon voltam és megindult a szülésem,elfolyt a magzatvíz. Megkértem a bátyámat és a férjemet, hogy menjenek el orvosért, mentőért az Útügyibe. Felöltöztek és elmentek. Később bevittek a kórházba.
Ki voltak törve az ablaküvegek. Már megkezdődtek a fájások, nehéz szülésem volt,sokat szenvedtem és az orvos magamra hagyott egy időre. Nemsokára egy férfi jelent meg a szülőszoba ajtajában, mire én fél kábultan könyörögni kezdtem, hogy segítsen rajtam, vegye ki a gyereket. Azt válaszolta, hogy megtenné szívesen, de ő csak az üveges és az ablakokat jött kicserélni.”
1956. október 23.
„Délutános voltam a munkahelyemen, A Blaha Lujza tértől nem messze dolgoztam, haza szerettem volna menni. Mindig a szomszédommal jártam haza, aki szintén arrafelé dolgozott. Egy helyen laktunk, így hát úgy gondoltam, hogy megvárom aznap is. Órák teltek el,de nem jött. A téren már kitört a forradalom, nagyon nehezen lehetett átjutni. Végül megérkezett és épségben hazaértünk.
Másnap a férjem dolgozni akart menni reggel. Mondtam neki, hogy ne menjen el, de muszáj volt neki- válaszolta. Reggel 7 órakor hagyta el a lakást és ¾ 8-kor már otthon is volt, mert mint mondta, alig volt közlekedés és mindenhol lőttek. Az orosz katonák a laktanyánál azt mondták, nem mehet be a munkahelyére, menjen szépen haza.”
1956. november 4.
„A Rákóczi úton kóvályogtam. El akartam jutni Pestszentimréről Pesterzsébetre. Járműre nemigen volt lehetőség ,csak teherautókkal lehetett eljutni valameddig. Én a gyaloglást választottam.
Reggel 8-ra értem ide, a Rákóczy útra. Mindenfelől lövéseket lehetett hallani, olyan volt az utca, mint a szántóföld. Minden szét volt zúzva. Körülöttem halottak feküdtek a földön, mindenhol. Sokan eltaposva a tankok által. Az orosz katonák a Corvin köznél a tankban égtek.
Haza akartam menni. Miután megérkeztem Pesterzsébetre, összepakoltam és másnap reggel Nyugatra indultam. Felszálltam egy teherautóra és elhagytam az országot az osztrák határon.”