Falusi Tóth Krisztina interjúja
Jó napot Lajos bácsi! Az 1956-os élményeiről szeretném, ha mesélne nekem.
20 évesen 1955 szeptemberében behívtak katonának. A kiképzés után 1956 februárjában a Köztársaság téri Pártházba vezényeltek pár társammal együtt. Jól éreztük magunkat az eltelt hónaphoz képest. Eltávozásra is gyakran jártunk. 1956. október 23.-tól amikor jöttek a hírek a felkelésről, a Rádió ostromáról, a Sztálin szobor ledöntéséről, már nem hagyhattuk el az épületet és még érkezett hozzánk, jó pár sorkatona, mert egyre többször lehetett hallani, hogy megtámadják a pártházat is. Október 30-án a felkelők körbe vették a székházat, a környező utcákban is fegyveres csoportok voltak. Felettesünk első fokú készültséget rendelt el. Mi enyhe félelemmel néztük, hogy hasonló korú fiatalok tűzelőállást foglalnak az Erkel Színház tetején és ablakaiban, a szomszéd házban, a tér fái mögött. Újabb utasítás, az életünk árán is meg kell védeni a pártházat. Egyszer, csak elkezdődött a rémálom, hogy ki lőtt először a felkelők vagy a katonák közül valaki, az soha nem derül ki. Pillanatokon belül géppisztolyok, golyószórók, géppuskák ontották a tüzet a székházra. Az ablakok nagy csörömpöléssel betörtek, a plafonba fúródtak a golyók. Mi is viszonoztuk a tüzet. Egyik társam mesterlövész volt, ő feladatául a színházon és háztetőkön lévők likvidálását kapta. Biztos találatokkal végre is hajtotta az utasítást, utána átvezényelték a Kenyérmező utcai oldalra, de ott pár perc után fejlövést kapott. Még egy órája sem kezdődött az ostrom, a helységek már füstben és porban úsztak. Minden irányból záporoztak a lövések, egyre több lett a sérült és a halott, rettenetes volt. Engem is átvezényeltek a Kenyérmező utcai oldalra, ez volt a legveszélyesebb. A diákszálló padlásáról és legfelső emeletéről tűz alatt tartották a pártház szobáit. Mi viszonoztuk a tüzet, de a lőszer egyre fogyott. Olyan híreket kaptunk, hogy nem sokára jön a segítség. Reménykedtünk, mert túl szerettük volna élni a borzalmakat. Több katonatársam elesett mellettem, kézigránátok és Molotov koktélok repültek az épületbe, társaim alig tudták megfékezni a tüzet. A téren megjelent egy T-34 harckocsi és lőni kezdte a harmadik emeletet, de főként a Kenyérmező utcai szárnyat rombolta. Ekkor én is megsebesültem repesz találat érte a fejemet, elájultam. 1957 januárjában tértem először magamhoz a kórházban. Lassú volt a teljes felépülésem. Az emlékeim borzalmasak voltak.
Hogyan sikerült feldolgozni, ezt a keserű emléket?
Jóformán sehogy. Elkeserítő, hogy mind két oldalon ártatlan emberek haltak meg, úgy mond a semmiért. Lelkileg nagyon megviselt katonatársaim elvesztése és az a tudat, hogy lehet, hogy az én lövedékem is elvehette valakinek az életét. A kitüntetést sem vettem át szívesen, de az egy más világ volt. Így kerülhet bele egy „kis” ember a nagy slamasztikába.
Nagyon szépen köszönöm, hogy megosztotta velem ezt a történetet és az érzéseit. Jó egészséget kívánok!