Lajos Éva interjúja
2006. október 23-án ünnepeljük az 1956-os forradalom 50. évfordulóját. Ez alkalomból úgy gondoltam, hogy felkeresem volt tanáromat, aki egyben bérmakeresztapám is, hiszen életkorából adódóan átélte a forradalmi események borzalmait, mint fiatal pályakezdő.
Felkérésemnek boldogan eleget tett. Kérem, olvassák figyelmesen egy ma már idős forradalmár visszaemlékezését.
Hány éves volt, amikor a forradalom kitört?
1956-ban, lélekben mindenki fiatalnak érezte magát. Én valóban nagyon fiatal voltam, mint annyi más, aki a szabadságharcban részt vett. 18 éves már elmúltam.
Hogyan emlékszik vissza az 1956-os évre? Lehetett-e előre sejteni, hogy mi fog bekövetkezni októberben?
1956 természeti csapásokkal kezdődött. Ha jól emlékszem, január 16-án földrengés rázta meg az országot, majd jött a jeges ár. Lehet, hogy ez intő jel volt, nem vettük észre, nem értettük meg. Előjele volt a felejthetetlen ősznek. Annak az ősznek, amikor a reménység történelmét írtuk. A remény pedig hasonlít ahhoz a fához, növényhez, amelytől hiába veszik el a fényt, a nedvességet, akkor is állva marad, és ha a gyökerei megmaradnak, a legszörnyűségesebb helyzetekben is táplálékra talál. A legendássá vált neves és névtelen harcosok szinte csak a reményből meríthettek erőt, mert a bátorságon kívül más fegyverük nem volt.
Hogyan indultak el az események?
Pesten dolgoztam délutános műszakban. /Akkor még nem voltam tanár, hanem a Kőbányai Textil Üzemben dolgoztam, mint tanonc, 27-Ft-os fizetéssel, aminek 50 %-át Békekölcsönbe kellett befizetni. Aki ezt nem tette, arról azt állították, hogy az imperialisták malmára hajtja a vizet./
Este, amikor jöttek az éjszakai műszak dolgozói ők, mondták, hogy kitört a forradalom. Ez hihetetlennek tűnt, mivel tudtuk, hogy az elnyomó gépezet működik.
Hogyan csatlakozott a forradalomhoz és miért?
Az utóbbival kezdem. 1944-ben a front Vecsésre ért. Én ekkor 6 éves voltam. Kizárólag vasárnap járhattunk iskolába, mert akkor nem volt bombázás. Láttam, hogy az úgymond felszabadító orosz-szovjet katonák /mi csak muszkáknak neveztük őket/ hogyan erőszakoskodnak a nőkkel, miként visznek el minden mozdíthatót. Miféle felszabadítás az, ami kirablással jár? – gondoltam gyermekfejjel. A szemem előtt zajlott le az alábbi esemény. Kőbányán, a Kada utcai iskola pincéjében voltunk elszállásolva három testvéremmel és édesanyámmal. Vecsésről hajtottak be bennünket, anyámmal erőszakoskodni kezdtek, a katonák fegyvert fogtak rá, mire ő felkapta két hónapos öcsémet és maga elé tartva ezt mondta: - Öld meg ezt is! A fegyveres szidalmazni kezdte, majd otthagyott bennünket.
Később – amikor már nagyobbacska voltam – hallottam, hogy lecsuktak embereket, sőt kivégeztek azért, mert az álláspontjuk eltért a kommunista eszméktől. A padlásról letakarították a terményt, és aki engedély nélkül vágott disznót, azt lecsukták. Az emberek féltek.
Nem felejtem el azt sem, amikor 12 éves koromban, az osztályban valaki a falra kiakasztott Sztálin képen kikaparta a nagyvezér szemét. Csak úgy hemzsegtek a rendőrök az iskolában. De az is érdekes volt, amikor kirakták mozaikból Sztálinista-Rákosista címert és valaki vagy valakik, beletapostak. Mindenkinek megnézték a cipőjét, de a tettest nem találták.
Mindezek után otthon igazi hazaszeretetre való nevelést kaptam, így egyértelművé vált, hogy milyen magatartást kell követnem. Anyám úgy nevelt bennünket, hogy büszkék legyünk arra, hogy magyarok vagyunk. Ezek voltak azok a mozgatók, amelyek elérték bennem a cselekvés vágyát, hogy a forradalomban részt vegyek.
Most pedig válaszolok kérdésed első felére: 1956. október 24-én reggel bementem a munkahelyemre. Indult egy nyitott teherautó munkásokkal a városba, arra én is felkapaszkodtam. Az Orczy téren szálltunk le, ahol már osztották is a karabélyokat. Rögtön tudtuk használni.
Ez hogyan lehetséges?
A dolog egyszerű volt. Mikor tanulók voltunk havi három órában honvédelmi ismereteket oktattak és jártunk lőni a lőtérre, megtanítottak gránát dobásra, sőt a benzines palack használatára is. Ez volt az úgynevezett molotov koktél. Tudtunk tehát lőni, gránátot dobni, sőt a benzines palackokat a tankokra repíteni. A lőtér ahová jártunk a mostani Spartacus uszoda és a jelenlegi iskola között volt Kőbányán. Fegyverhasználattal tehát nem volt gond.
Az Orczy térről merre indultak?
Csapatokba verődve a XVII. Kerületbe. Útközbe levertük az összes sarlós-kalapácsos jelvényt és az ötágú csillagokat. Közben betértünk a VII. kerületi Rendőrség épületébe, ahol a jelenlévők nem tanúsítottak ellenállást, fegyvereiket átadták.
Onnan hová mentek?
Tudod, ami ezután történt az életem örökre kitörölhetetlen emléke marad. Elindultunk a Dob utcába és a Madách tér felé igyekeztünk. Elől akartam menni, de az egyik társunk, aki 46 éves volt, nem engedte. Azt mondta: maradj csak mögöttem. Ahogyan haladtunk hirtelen egy lövést és egy koppanást hallottam, majd láttam, hogy az előttem haladó elesett. Őrült lövöldözésbe kezdtünk, a lövés feltételezett irányába. A társunk meghalt. A lövedék áthaladt a koponyáján, az agyvelejét, fejbőrét átszakítva megállt a karabélyom ágyazatában. Megnéztük az igazolványát, ha jól emlékszem Maul Ferencnek hívták, ács és két felnőtt gyermek apja, maglódi illetőségű volt. Mindez a Dob utca és a Rumbach Sebestyén utca találkozásánál történt. Túlzás nélkül mondhatom, hogy neki köszönhetem az életem.
Ő volt az aki maga mögé utasított…. Még most is csak könnyezve tudok róla beszélni. A halottat letakartuk a nemzeti színű zászlóval és mentünk tovább. A Síp utcában jártunk, amikor befordult egy tank és lőtt. Szerencsére kapualjakban meg tudtuk húzni magunkat.
Azóta járt-e azon a környéken?
Igen, s valahányszor ránézek a lövedéknyomokkal teli szürke toronyra, - mely még áll a Zsinagóga melletti utca bal oldalán – rögtön felidéződnek az ’56-os események.
Mi történt még aznap?
Esteledett, amikor a Blaha Lujza térre értünk. A Rákóczi úton az EMKE sarkánál hatalmas tömeg torlódott. Ütötték-verték a nagy vezér, Sztálin ércbe öntött szobrát. Eszembe jutott egy, az 50-es évek elején talált röpcédula. Megpróbálom leírni milyen volt. Egy kb. 5-6 cm. Széles 10-12 cm. Hosszú sárga alapú, fekete szövegű papírdarab. Rajta az éppen ledőlő Sztálin szobor és alatta a behúzott fejű Rákosi az alábbi szöveggel:
„Hiába menekülsz, hiába futsz,
Sorsod elől futni úgy sem tudsz,
Mert sorsunk és végzetünk,
Hogy egymásért szenvedünk.”
Találó volt a szöveg. 1956. október 23-án beteljesedtek a látnoki verssorok. Az EMKE-től a rádió épületéhez mentünk.
Ott mi történt?
A rádió épületével szemben egy 2-3 emeletes házban gyűltünk össze kb. negyvenen. Közben érvénybe lépett a kijárási tilalom. Néha egy-egy lövés hallatszott, melyre sok-sok lövés volt a válasz. Aztán csend lett.
Ezt az épületet megszállták a fegyveres alakulatok, minket lefegyvereztek és átkísértek a rádió épületébe.
Mindenkit megkérdeztek, hogy volt-e fegyvere? Két csoportba állítottak bennünket. Mindegy volt, hogy mit mondasz. Ha volt fegyvered azért, ha nem volt, akkor azért vertek meg. Agyba-főbe vertek mindannyiónkat.
Egyik tiszt a pisztolyt a halántékomhoz szorította. Itt a vég – gondoltam. De csak újabb ökölcsapást kaptam.
Mindent egybevetve még szerencsésnek is mondhatom magam, hiszen nálam maradt a személyim, a többiektől elvették. Ezután pincébe kísértek minket, majd géppuskát állítottak az ajtóba. Ketten ügyeltek ránk, a kezünket a magasba kellett tartani. A pincében akkorra már néhány halott is volt.
Október 26-án összeszedették velünk a halottakat, akiket teherautón a Köztemetőbe vittek.
27-én közölték velünk, hogy Nagy Imre miniszterelnök amnesztiában részesített bennünket, majd elengedtek.
28-án jelentkeztem Vecsésen jelentkeztem Szarka Géza nemzetőrparancsnoknál és november 4-ig nemzetőr voltam.
Mi történt november 4-e után?
Féltem. Féltem a megtorlástól, hiszen sokan tudták, hogy a forradalomban fegyverrel vettem részt. Akadt olyan ember, aki megfenyegetett, hogy beárul. Nem tette meg, de nem szégyenlem bevallani, hogy féltem. Érdekes dolog ez a félelem. Mikor a társam meghalt, mikor a pisztolyt a halántékomhoz nyomták, nem éreztem félelmet. A megtorlások idején azonban – igen. Különösen, amikor a kivégzésekről hallott az ember.
Vannak-e még ’56-os társai, barátai?
A társakból egyre kevesebb lesz. Fogyunk. Minden évben kilátogatok a 298, 299 és a 301-es parcellához. Vásárolok egy halom virágot és szépen sorban az áldozatok sírjára helyezem. Teszem ezt mindaddig, amíg a virágok el nem fogynak.
Szarka Géza, aki a nemzetőrségnél szolgált – még a Horthy rendszerbe századosi rangot kapott – sajnos alkoholista lett, mert rangjától aljas módon megfosztották. Sajnos már ő sem él.
Kozalik Miklóst – Szarka Géza közvetlen helyettesét – tanári állásából elbocsátották és meghurcolták.
Bende Lászlót – a forradalmi bizottság elnökét – bebörtönözték.
Csűrös Zoltánt – aki egyetemista volt – még a forradalom kereszttüzében ellenforradalmi plakátkészítés miatt megölték. (Unokája a mostani Vecsés TV f őszerkesztője.)
Havalda László fegyveres harcokban halt meg.
Ami a legjobban összeszorítja szívemet egy vecsési asszony élete utolsó pillanatai, hiszen a forradalomban meglőtték, de onnan a Nyugati pályaudvaron még vonatra szállt, de férje már holtan vitte talicskán haza.
Tanár lettem. Arra neveltem tanítványaimat, hogy tiszteljék ’56. hőseit. Megmutattam nekik a 298-as parcellát is, hogy lássák mit tettek a gazok látszólag a nép nevében! Lássák, hogy az utódok nem felejtenek, és hogy a kopjafákból sajnos egy egész erdőnyit kellett telepíteni.
Végül mindig megállok Mansfeld Péter sírjánál….. és elgondolkodom én is kerülhettem volna a helyére. Ez a fiú annyi idős volt mint én és brutális módon felakasztották.
Mit gondol most az ’56-os eseményekről? Hogyan éli át évről-évre az évfordulót?
Visszagondolva azokra a csodálatos napokra büszkeség tölt el, hogy részese lehettem annak a világtörténelmi eseménynek, amely alapjaiban rendítette meg a szovjethatalmat, rést ütöttünk a pajzson.
Az is rögtön eszembe jut, hogy naivak voltunk, mert azt hittük, hogy győztünk. Bíztunk abban, hogy a megalakult kormányt keleten és nyugaton tiszteletben fogják tartani. Hittük, hogy nem hiába folyt a vér a pesti utcák kövezetére.
A legnagyobb tévedésünk pedig az volt, hogy elhittük hogy puskákkal és benzines palackokkal meghátrálásra kényszeríthetjük az akkori világ legerősebb hadseregét. Ezt éreztük és hittük, mert ezt akartuk. A ragyogó szabad napok után jött november 4-e és az alvó Budapestre zúdított ágyútűz a házakkal együtt elhamvasztotta a szebb, emberibb életbe vetett hitet is.
Halottainkat csendben eltemettük, de a remény mindig megmaradt. Mindig hittem és vallottam, még a legszörnyűbb megtorlási időszak alatt is, hogy október 23-a egyszer piros betűs ünnep lesz. Reménykedtem és a reményből valóság lett.
Meghatódtam, amikor 1989-ben. Az MDF a „Vértanúink emlékére” feliratú emlékérmet nyújtott át, többek között nekem is.
Mire figyelmeztetné ’56-tal kapcsolatban a mai felnőtteket?
Nekünk magyaroknak 1956. több mint egy hősies kiállás. Több mint a mérhetetlen gyász. Több mint a lyukas zászlók megfakult emléke, a szovjet tankok lánctalpainak nyikorgása.
’56. igazsága egy örök történelmi igazságot világít meg: Egyedül a nemzeti összefogás képes szabaddá tenni egy országot. Ez hiányzik most. Sikerült megosztaniuk a magyarságot azoknak, akik annak idején is segítettek a forradalom eltiprásában.
Befejezésül: mit üzenne nekünk, az utódoknak?
Soha ne felejtsétek el azokat az embereket, akik életüket adták a hazáért.
Legyenek büszkék mindig arra, hogy ennek a népnek a gyermekei. 1956-ot sokan sokféleképpen élik meg. Vannak, akik csöndes fájdalommal, feltörő indulatokkal, megnyomorítottan. Vannak, akik tartózkodóan, titkolt bűntudattal, cinikusan – mint a volt pufajkás -, megbánás és felelősség érzet nélkül. Vannak, akik a történelem gyakran ellentmondásos lapajainak tartalma szerint. Ám, bárhogy is változik az ország irányításának szellemisége 1956. valósága és a mártírok emléke immár végleg beivódott a magyar történelembe.
Áldott legyen 1956. október 23-a, amikor a magyar nép felemelte hangját a zsarnok ellen.
A beszélgetést megköszönve még sokáig elgondolkodtam a hallottakon és bízom benne, hogy a mi generációnknak nem kell ilyen szörnyűséget megérni.