Balogh Eszter interjúja
Riportomat nagymamámmal készítettem, aki Pesten volt az 56-os forradalom kitörésekor. Nagymamám foteljában ülve emlékezett vissza a forradalomra, néha szomorúan, néha pedig nevetve mesélt a történtekről.
Tudom, hogy nagyapával 1956.december 31-én házasodtatok össze. Mikor
ismertétek meg egymást?
1949 és 50 között ismerkedtem meg a férjemmel Istvánnal Debrecenben. Ebben az időben külön lánygimnázium és külön fiúgimnázium volt, viszont az iskolák között testvérosztályi kapcsolat volt. A testvérosztályomba járt István, akit azóta ismerek. A Gimnázium után a Pesti Műszaki Egyetemre mentünk tanulni. 1956 agusztusában volt az eljegyzésünk, és ez volt az utolsó évünk az egyetemen.
Milyen előzményeket vettél észre a forradalom kitörése előtt?
Szeptemberben elkezdődött az egyetemi oktatás, de ekkor mi egymással voltunk elfoglalva. Október elején észrevettem, hogy az egyetemen a fiatalok elkezdtek mozgolódni, de ezt nem vettem olyan komolyan. Október 23-án egy gyűlést hívtak össze az egyetemen a könyvtár melletti udvaron és petícióikat olvasták fel.
Ezt követően hogyan emlékszel vissza a 23-ieseményekre?
A Parlament elé vonultak a Szabadsághídon keresztül, de ekkor én és férjem kihasználtuk a helyzetet, hogy kettesben maradhassunk és a diákotthon társalgójába mentünk beszélgetni. Később István egyedül hagyott, hogy rákényszerítsen a tanulásra. Hirtelen puskalövést hallottam, már előre tudtam, hogy az, mert a II. világháborúban is sokat hallottam ezt a hangot. Lerohantam az utcára, kérdezgettem mi történt, de senki nem tudott válaszolni nekem. Az utcán emberek rohantak, mert lövés hallatszott a Rádió felől. Én nem mertem a
Rádió közelébe menni, inkább megfordultam és visszamentem a diákszállóba.
Nagyon féltettem Istvánt, nehogy valami baja essen.
A 23-i eseményeknek milyen következményei voltak a többi napra?
A következő napokban főként este randalíroztak az utcákon, nappal elcsitult
a helyzet. November 4-ig csendes, békés tüntetés folyt. Ez a fajta tüntetés
tisztességesnek nevezhető, hisz ha kitörtek egy üveget a helyszínen ki is
fizették az árát. November 4-e után, amikor a börtön felé fordultak kiszabadítani a politikai foglyokat, elszabadult a pokol. Elkezdődött a harc. Tizenhat, tizennyolc éves gyerekek fegyverrel rohangáltak az utcán, lőttek minden mozgó dologra.
Hogyan jutottatok ételhez?
Az eljegyzésemen rokonoktól ajándékba kaptunk csirkét és kacsát. Édesanyám lesütötte, a zsírját és a húsát elküldte nekem. Ezzel az étellel három napig még kibírtuk éhezés nélkül. István nagyon aggódott értem és úgy döntött eljön a Mária utcai diákszállóba. Sokszor átgondolta, de a szerelme és az aggodalma elvezette hozzám. Az Üllői úti tűzharcon át kellett mennie. A házak belső udvarából át lehetett jutni egy másik ház udvarába. Így jutott el a Mária utcai diákotthonba három fiúval együtt, akik szintén barátnőikért jöttek. Három nap múlva elfogyott az élelmiszerünk és muszáj volt alapanyagokat bevásárolni. Egy diákotthonos lány és én elmentünk a Rákóczi téri csarnokba, ahol még adtak élelmet. Nagyon nehezen jutottunk vissza a diákszállóba, a visszaúton krumpliszsákok mögé rejtőztünk, ahol egy ideig
vártunk amíg a lövések elcsendesedtek egy picit.
A forradalom alatt végig diákszállóban tartózkodtatok?
Férjem jobbnak látta, ha átmegyünk az ő lakásába, amely a Keleti Károly utcában volt. Nővérem november 4-én felhívott, hogy menjek érte a Kőfaragó
utcához, a munkahelyéhez, amely tőlünk öt percre volt. Érte mentem, de az ötperces útból majdnem háromnegyed órás út lett. A falhoz tapadva kellett közlekednünk. Nővérem férje is eljött, hosszú út során ért a diákszállóhoz, de szerencsére semmi baja nem lett. Mint ahogy már megbeszéltük, négyen elindultunk a biztonságosabbnak tűnő hely felé. Átmentünk a Rákóczi téren, a Blaha Lujza téren, a Nyugati pályaudvaron. Kapuról kapura menekültünk. Szörnyű volt amit közben láttam, gyerekek letakarva feküdtek az utcán. Miért kell a tizenhat, tizenhét éves gyerekeknek ilyen harcban meghalni? A hídon keresztül átjutottunk a Széna térre és elértük férjem lakását.
Ebben a helyzetben az emberek hogyan viselkedtek?
Sokan elhagyták az országot, megélhetés és egzisztencia szempontjából. Közte
volt nővérem és férje is, akik Ausztriába költöztek november végén. Mi pedig
visszamentünk Debrecenbe.
Hogyan viszonyultak a házasságkötéshez ebben az időszakban?
Debrecenben a tanácsnál bejelentkeztünk, hogy házasodni szeretnénk. Azt mondták, hogy ehhez állandó lakcím szükséges. István elment a rokonokhoz, hogy ételt hozzon az esküvő utáni kis rendezvényre, én pedig Pestre indultam volna, de kiderült, hogy nincs meg a személyi igazolványom, mert férjem elvitte magával. Bementem a debreceni tanácshoz, akik azt tanácsolták, hogy ideiglenes engedélyt kérjek, amivel majd később felmutatom a papírjaimat. Kiderült, hogy akitől az engedélyt kaphatnánk Bagamérban tartózkodik.
Örültem, hisz férjem arrafelé tartózkodott a rokonoknál. Édesapámmal kocsival
lementünk férjemhez, és visszafelé Bagamér felé jöttünk haza. Mikor odaértünk
Bagamérba már nem volt ott akitől az engedélyt kaptuk volna, mert visszament
Debrecenbe. Debrecenbe vittük az ételt és közbe bementünk a tanácsba és
megkérdeztük, hogy benn van-e, de a rendőrök körülálltak és azt hitték
ellenállók vagyunk. Mondtunk, hogy csak össze akarunk házasodni. 1956. december 31-én házasodtunk össze, és idén lesz Szilveszterkor az 50-dik házassági évfordulónk.