Bánki Andrea interjúja
Akivel beszéltem elmúlt már 60 éves, és ezt a történetet mesélte el:
”Október 23.-a egy nagyon szép keddi nap volt, igazán októberi délelőtt, uszodába mentem, onnan dél, 1 óra felé indultam el hazafelé. A Szabadság hídon mentem keresztül, a 67-es villamosig szerettem volna eljutni, ami nem volt kis feladat. Szokatlanul sok ember volt az utcán. A fák telis-tele voltak ragasztva gépelt lapokkal, amiken különböző pontok, feliratok voltak. Ezek mind az „egyetemisták” kívánságai lettek volna. Egyszerűen érthetetlen volt, hogy mindenhol kint van a nemzeti színű zászló. Kokárdákkal, széles szalagokkal, karszalagokkal jártak a fiatalok, és a felnőttek csak néztek, mert nem tudták, hogy miről van szó, de nem csak a felnőttek, hanem a fiatalabbak, és a közép korosztály is nézett, mert nem nagyon lehetett tudni, hogy mi fog történni. Ezen a napon az édesanyám 2 óráig dolgozott, és arról volt szó, hogy én odamegyek a munkahelyére, és onnan együtt megyünk haza. Felszálltunk a 67-es villamosra, Zugló felé mentünk, és láttuk, hogy a Rákóczi út tele van nemzeti színű zászlókkal, fiatalok jönnek-mennek, nagyon meleg a hangulat. Érthetetlen volt, hogy miért. Megkérdeztem édesanyámat, hogy: -Anyu! Lehet, hogy én valamiről elfeledkeztem? Vagy miért van ekkora tömeg? Nemzeti ünnep van, vagy mi?- azt mondta anyu, hogy: -nincs most semmi hát október 23.-a, nincsen semmi olyan ünnep, amit így kellene megünnepelni, illetve nincs semmi. Mentünk hazafelé, rettenetesen nehezen haladtak a villamosok, mindenhol dugóba került (pedig akkoriban még nem voltak dugók). Hazaérkeztünk, törtük a fejünket, hogy mi lehet, de nem tudtuk. De eszünk be se jutott, hogy bekapcsoljuk a rádiót, hogy meghallgassuk, hogy mi a helyzet. Vártunk, hátha kiderül valami… Később el kellett mennem egy rokonlátogatásra, és anyu azt mondta, hogy menjek el. Elmentem. Akkor már rengetegen voltak az utcán, ez a rokon a Pozsonyi úton lakott. Amikor hazafele indultam volna, anyukám odatelefonált ehhez a rokonhoz, hogy ne a Hősök tere felé menjek, mert nagyon nagy dugó van, de én akkor abban a koromban voltam, hogyha azt mondják, hogy NE! Akkor én mégis csak azt csinálom. A 76-os trolival mentem, ami az akkori Élmunkás hídon (a mai Ferdinánd hídon) keresztül ment át, de megállt, mert nem tudott tovább menni, és onnan gyalog kellett menni. A Hősök teréig eljutottam a tömeggel. A tömegben sok olyan ember volt, akik szintén úgy kerültek oda, mint úgymond „Pilátus a credo-ba”. Ők is munkából hazamenő emberek voltak. De a tömegben voltak, akik olyanokat énekeltek, hogy: -Most ledöntjük a Sztálin szobrot! Addig onnan nem megyünk el a Hősök teréről, amíg le nem döntik a Sztálin szobrot!- Sokáig próbálták mindenféle módon ledönteni a szobrot, de nem sikerült nekik. Ám valaki rájött, hogy el kéne vágni ott, ahol a legkeskenyebb. Ugyebár a lábánál, a csizma szára fölött, a térde alatt a legkeskenyebb, és ott kell elvágni. Valaki, vagy valakik hoztak vágópisztolyt, és elvágták a szobrot. Amikor ledőlt a szobor, úgy érezték, hogy a Szovjetunió összeomlott Magyarországon. Ezután énekelték a Himnuszt, a Szózatot (pedig a Szózat ebben az időben tiltott volt). Ezek után megjelent rengeteg teherautó, és felszállt rá mindenki, aki csak tudott, és elmentek a rádióhoz, hogy meghallgassák, hogy mit szól ehhez Gerő Ernő. Ekkor történt az, hogy már nem lehetett elmenni a Múzeum körút, és a Rákóczi út találkozásához, mert felborultak, és keresztbe álltak a villamosok. Ott leszálltak az emberek a teherautókról, és onnan gyalogolni kellett. Ott már sajnos lehetett hallani a lövöldözéseket, amiket keresett mindenki, hogy honnan jönnek, mert nem akarta senki se lelövetni magát. A lövések az Astoria Szálló tetejéről jöttek egyértelműen. Látszódott egy fény, amikor lőttek a puskával. Ekkor jött egy ismerősöm, és azt mondta, hogy menjünk gyorsan haza, mert itt nagy botrány lesz, és otthon nem tudják, hogy mi történik. Próbáltunk a Thököly úton Zugló felé indulni, többé-kevésbé sikerült is, már kirakatok be voltak törve, és ki voltak írva nagy lapokra, és papírdobozokra, hogy: NE LOPJÁL! SEMMIT NEM SZABAD ELVINNI!. Sajnos akkor megjelentek a Rákóczi út teljes hosszában a könnygáz bombák, amiktől egy jó darabig nem láttunk semmit. Kapualjakban, itt-ott megpihentünk. Nagy nehezen hazajutottunk. Otthon nem tudták elhinni, hogy mi történt velünk. A rádióban semmit nem lehetett hallani. Mindenhonnan csak lövéseket lehetett hallani. A lövéseknek petárda hangja volt, és a mai napig összerezdülök, ha meghallok egy petárdát, mindig ez az 1956. október 23.-ai éjszaka jut eszembe."