Béres Virág interjúja
A nagymamáim emléke:
"11 éves voltam, volt egy 22 éves fiútestvérem, aki katona volt, és egy 24 éves lánytestvérem, aki a Képzőművészeti Főiskolán tanult! A szüleim nagyon sokszor beszéltek előttem a történtekről, biztos azt hitték, hogy ennyi idősen még nem értem miről van szó! Pedig mindent értettem és nagyjából fel is fogtam, hogy mi történik! Kenyér nem volt a boltakban! Ha valahonnan kenyér ékezett a sarki boltba vagy akár a város másik végébe, akkor méteres sorok álltak a bolt előtt! Édesapám sokszor jött haza a munkából hússal, vagy liszttel mivel a munkahelyeken is osztogattak élelmet! Amikor már a boltok teljesen zárva voltak akkor vidékről hatalmas teherautókkal hozták föl a libákat, csirkéket, kenyeret és más ételeket! Egyszer édesanyámmal sétáltam az utcán. Egy nagy teherautó jött velünk szembe mellyen főiskolás férfiak álltak nagy magyar zászlókat láboltak melynek közepéről az akkor érvényes címer ki volt vágva! A bátyám kiállt a katonaságból és főiskolába járt. A főiskolások kezdték a felvonulásokat és a tüntetéseket. Egyik nap úgy jött haza, hogy hozta a hírt, hogy kedden mennek tüntetni. Kedden jött a hír, hogy lebontották a Sztálin szobrot. Bátyám elmesélte, hogy nagy vas köteleket dobtak át, rajta és teherautókkal próbálták ledönteni a szobrot. A szobor azonban nem engedett, mert nagy bronz szobor volt. Akkor jött egy ember, aki átvágta a csizmájánál a szobrot. Akkor már dőlt a szobor. Teherautók után kötötték, és végig vonszolták a városon. Menet közben sokan törtek le belőle darabokat. Amikor a bátyám este hazaért büszkén mutatta, hogy neki is van belőle egy darab. A mai napig meg van. Sokáig azt a teret, ahol a szobor állt mindenki csak Csizma térnek nevezte, mert már csak Sztálin csizmája állt ott. Október 23.-án az egyetemisták szervezték meg a tüntetés. Csatlakoztak hozzájuk a rendőrök a katonák és a városból rengeteg ember. Fel akarták oszlatni az akkori hatalmat A műszaki egyetemnél, gyülekeztek és onnan mentek a Bem térre. A 48-ashoz hasonló követeléseket írtak melyeket felolvastak. Ezek után elindultak a rádióhoz. Ezek után nagy „csönd” lett Pesten. A szüleim se beszéltek már erről a témáról. November 4-edikén hajnalban arra keltem, hogy hatalmas durrogásokat hallok. Az anyám beszaladt a szobánkba, ahol testvéreimmel aludtunk, hogy a Szovjetek bevonultak Pestre, és tankokkal lőnek minden felé. Hallottuk, hogy Nagy Imre a rádióba beszédet mondott. Arra a mondatra az óta is emlékszem: „a Szovjetek megtámadtak minket. Kérem, segítsenek az országnak! Segítség, segítség, segítség.” Azt hittük sokáig, hogy az Amerikaiak segíteni fognak, de nem jöttek. Onnantól kijárási tilalom volt. Mi egy nagy 1 emeletes társas házban laktunk melynek nagy vas ajtaja volt és belül, pedig nagy belső kertje volt. A gyerekek ott játszhattak, míg nővérem és bátyám próbálták valamivel elütni az idejüket. Szüleim beszélgettek a többi lakóval, hogy mit tudnak szeretteikről vagy Pesten lakó hozzá tartozóikról. A lakásban az ablakhoz egyáltalán nem mehettünk. Éjszaka a férfiak mentek ki a házból, hogy ételt hozzanak. A boltok egyáltalán nem voltak nyitva. Sokan mentek ki nyugatra. Amikor a kedélyek kicsit csendesebbek lettek akkor már ki lehetett menni az utcára is. A boltok már kinyitottak. A szüleink nem engedték meg, hogy kimenjek az utcára. Nem értettem, hogy miért. Csak évekre rá tudtam meg, hogy temetetlen halottak voltak az utcákon, akiket később eltemettek vagy az utcákra, vagy pedig a templomok köré. Utána persze rendes temetést tartottak nekik és temetőkben helyezték őket örök nyugalomra. Már értem, hogy ezért nem mehettem ki az utcára, mert meg akartak védeni a szüleim a látványtól."
"8 éves voltam akkor. Itt éltünk Pécelen. Emlékszem, hogy egyik reggel iskolába mentünk és a második vagy harmadik óra után mondta a tanár, hogy probléma van Pesten és, hogy gyorsan menjünk haza és másnap nem is, kell iskolába mennünk és majd valamilyen formában, értesítenek minket, hogy mikor mehetünk újra iskolába. Haza siettem és otthon a szüleim már a rádiót, hallgatták a nagyszobában. Csak annyit mondtak, hogy ne nagyon járkáljunk az utcán. Egész nap rádiót hallgattunk, volt, hogy az adás elment olyankor nagyon megijedtünk, hogy mi történhetett. Akkor erre Pécel felé nem járt vonat. Akik Pesten vagy Csabán dolgoztak azok gyalog vagy busszal, jöttek haza. A szomszédokkal néha összegyűltünk, hogy a szüleink megbeszéljék, a dolgokat és az új híreket. Arra emlékszem, hogy senki nem, mert a fal mellé ülni, hogy ha esetleg valami történne, akkor ne legyen bajunk. Ezért mindenki a szoba közepére ült. A repülő gépektől nagyon féltünk. Rettegtünk a hangjuk hallatán és csak azt vártuk, hogy végre ne halljuk, hogy repüljenek tovább. Az én bátyám akkor volt 21 éves és katona volt Pesten. Sokáig nem hallottunk hírt róla. November végén, December elején jött haza és elmondta, hogy harcolt Pesten és csak most sikerült eljönnie. Az egész család nagyon boldog volt. Arra emlékszem, hogy itt először nem volt hiány élelemből. Persze akkor az anyagi helyzet senkinek nem volt jó. De hála istennek akkor nagyon sok család tartott állatot és kertünk is volt, úgyhogy a kenyér volt az egyetlen dolog, amiben hiányt szenvedtünk. Később talán úgy 3-om hónap múlva már mehettünk iskolába. Akkor amennyit ennyi idős fejjel az ember tudott és értett ebből az egészből azt az iskolában megbeszéltük. Később megtudtuk, hogy egészen Pécel elején becsapódott 1 bomba pont egy családi házba, ahol egy-két gyerekes család meghalt."
Nagyapám emlékei:
"Én akkor 25 éves voltam. Az akkori feleségemmel a Népszínház utcában laktunk az egyik emeletes házban. Ott dübörögtek a tankok. Rengeteget hallgattunk rádiót. Nem mentünk mi se az ablakokhoz és féltünk. Este senki nem járt az utcán. Egyszer nappal megpróbáltam eljutni édes anyámat meglátogatni, hogy, jól van-e aki Pest másik végén lakott. Sikeresen oda értem de nagyon féltem menet közben, mert azért még mindig járkáltak tankok. A nemzetőrök mindenfelé igazoltattak. A kenyérből volt a legnagyobb hiány. Amennyire a rádióból emlékszem a gyárakból hivatalokba munkástanácsok vették át a hatalmat. Arra emlékszem, hogy benzines palackkal dobálták a tankokat. Egy embert kergetett egy tank az előttünk lévő utcán de aztán lelőtték. Arra szín tisztán emlékszem, amikor bemondták a rádióban, hogy megalakult az ideiglenes magyar kormány Kádár vezetésével. Egyik reggel Szovjet katonák jöttek abba a házba, ahol laktunk és az összes férfit, kivezényelték a házból az utcára. Levetették az óráinkat és elvittek minket egy templomhoz. Utána a Déli pályaudvarhoz vittek minket, ahova három napra bezártak minket. Nagyon féltünk, hogy elvisznek minket robotra. Vagy még rosszabb. Akkoriban rengeteg embert végeztek ki, vitték el őket dolgoztatni, vagy zártak börtönbe. Azóta se tudjuk megérteni miért de, a harmadik nap reggelén kinyitották az ajtót, és azt mondták, hogy mennyünk el onnan. Hazáig futottunk és folyton hátrafelé néztünk, hogy nem jönnek-e utánunk. Direkt kerülő úton mentünk. Nagyon örültünk, hogy végre haza értünk és elengedtek minket. Valami Isteni szerencse volt, mert akkor nem lehetett hallani ilyenről, hogy azt, akit elfognak, elengedjék. Emlékszem utána Eisenhower Amerikai elnök beszédet mondott, amit a rádió lefordított és közölt:
„Az egész világ csodálattal figyeli a bátor magyar népet melynek fiai életüket áldozták, hogy külföldi uraiktól függetlenné váljanak.”
Erre emlékszem 56-ból."
Az interjú alanyai: Csabai Gézáné Fazekas Mária; Béres Andrásné Holló Éva; Csabai Géza
Idézet: 1956 a cikkek árnyékában c. könyv