Emlékirat 56-ból
„Emlékeim szerint egy „átlagember”, aki az 50-es éveket fiatalként élte meg, életének egyik legnehezebb idején van túl.
Az 50-es évek szigora az egész közéletre kiterjedt, főleg a munka, és az életmód terén. A dolgozók egyre több munkaidőt vállaltak kötelezően, és az élelmiszer is egyre fogyóeszközzé vált.
Egy napon arra lettünk figyelmesek a munkatársaimmal, hogy egyre gyűlő tömegek vonultak el a vállalatunk ablaka alatt, zászlóval és különböző szövegeket kiabálva. Közérzetünket a félelem uralta el percek alatt…
Első gondolatom az volt, hogyan jutok haza a családomhoz a munkahelyemről, hiszen a közlekedés még nem a leggyorsabb volt abban az időben- a mai világhoz képest pedig mondhatni, elég kezdetleges volt-.
Gondolataimat összeszedve nekiindultam a forrongó hangulatú utcáknak…Állításom helyesnek bizonyult: a közlekedés a tömeg hatására teljesen leállt( kiemelkedőképp a villamos). Az emberek az utcákon döbbenten nézték az események forgatagát, egyesek csatlakoztak a tömeghez, mások pedig inkább Meghúzták magukat félve a baljós előjelektől- köztük én is-.
Hazaérve már a család otthon várt, mert ők is aggódtak a tömegek láttán, együtt leültünk az étkezőasztalhoz és bekapcsoltuk a rádiót, amely az adást megszakítva sugározta a híreket az eseményekről.
A forradalom idején - mivel az üzletek, munkahelyek, és minden ami a várost életben tartotta (szórakozóhelyek, kávézók, közértek, hivatalok, irodák) bezárt - többnyire mindenki aki ki akart maradni belőle otthon maradt, félelem ittasan, tartva az esetleges következményektől…
Azonban ez a helyzet sem hozott megoldást,hiszen a nem kimozdulás nem hozott keresetet sem, és az ellátás is nehézséget okozott. A családom rettegésben töltötte napjait reménykedve a következő napban.
Még szintén emlékeimben él, amikor maradék megtakarított pénzünkön próbáltam élelmiszerhez jutni.
A Bocskai utca sarkánál hajnali fél kettőtől állhattam sorba némi kenyérért, amelyet a kisközért melletti pékségben, helyben sütöttek, s a sor akkora volt, hogy másnap délben került rám a sor…
Az ünnepek egyre átalakultak, a húsvét és karácsony egyre elhanyagolódott, hiszen vagy végigdogoztuk ezeket az időket, vagy éppen megtiltották ünneplésüket ezekben az években.
Más, új ünnepeknek kellett tisztelegnünk, de hangulatuk a kötelező megünneplés miatt nem volt meghitt…
Máig félelemmel telve gondolok vissza azokra az időkre, s amikor minden évben megemlékezések folynak, az jut eszembe, hogy máshol és máshogyan is végződhetett volna ez a korszak, többen disszidáltak, mások pedig itthon maradtak, de senki sem feledhette el azokat a napokat, mert egy ilyen esemény örökké ez ember emlékezetében él…"
Egy kedves ismerősöm gondolatait szedtem össze pár mondatban, bár fejezeteken keresztül írhatnék még az idős hölgy könnyes arcán kifejeződő érzelmeiről és tapasztalatairól...