G. J.-né
R.: Hol voltál az októberi forradalom idején?
G. J.-né: Detken tanítottam akkoriban. 20.-a tájékán, nem emlékszem pontosan mikor, jött a hír a Postáról, hogy másnaptól nem járnak a vonatok.
R.: Tehát Detken maradtál?
G. J.-né: Nem. Az utolsó vonattal, ami még Pestre ment hazajutottam.
R.: Mindent otthagyva rohantál?!
G. J.-né: A vonat órákat késett. Miskolcról jött, és valahol megvárakoztatták. Én ez alatt az idő alatt vettem egy kenyeret, mert nem tudtam, hogy apukáéknak van-e mit enniük. Szóval felszálltam a vonatra. Ott mindenki a forradalomról beszélt. Elértünk Rákosra. Arra gondoltam, hogy itt szállok le, mert 11 órától kijárási tilalom volt, és így gyorsabban hazaértem. A vonat sem ment el a Nyugatiig, mint kiderült, hanem Rákoson maradt.
R.: Mivel jutottál haza Rákosról?
G. J.-né: Gyalog tudtam csak menni. Ráadásul a temető mellett kellett elhaladnom. Rettentően féltem. 10:30-ra érkeztem haza. Nagyon örültünk egymásnak apukáékkal. Hajnalig meséltünk egymásnak, hogy mi történt náluk, Budapesten és nálam, Detken.
R.: És mit mondtak? Mi történt Pesten?
G. J.-né: Addig jutottak csak, amit már a vonaton is megtudtam: mindenhol lázonganak az emberek. Ekkor azonban félbeszakította őket a hatalmas dübörgés. Apuka fölállt, és kinézett az ablakon. Jöttek az orosz tankok. Mindenfele lövöldöztek… Másnap jött az utasítás, hogy aki még él, az jelentkezzen a munkahelyén. Én mivel nem tudtam visszamenni Detkre, ezért anyukával elmentünk a Körúti központig. Félelmetes látvány volt. Kidőlt falak, és… hát bokáig érő hullák. Hazafele ismét a temető mellett vezetett az utunk. Négy sorban egymásra dobálva hevertek a halottak. Körülöttük a hozzátartozók keresték elhunyt rokonaikat.