Tromposch Edina interjúja
A gyárban a titkáromtól tudtam meg, hogy aznapra felvonulást terveznek. Mondtam neki, hogy menjünk el, de ő, aki hallgatta a rádiót és kapta a híreket a kerületi pártbizottságtól, nem jött, mert, attól fél, hogy rossz vége lesz. Közben ment a huzavona: engedélyezzék, ne engedélyezzék a felvonulást, a végén maga a belügyminiszter-helyettes közölte a Műszaki Egyetemen, hogy engedélyezik. Másnap a Bem szoborhoz érve hatalmas tömeg volt előttem nem is számitottam ekkorára, két férfi beszédet mondott. A vége felé már felhangzott a „Ruszkik haza!”, majd a felhívás, hogy rendezett sorokban menjünk a Parlamenthez. A Parlament előtt, az egyik Intézet transzparense alatt álltam. Na, mondom, ez jó hely, ők is itt vannak. És akkor zajlottak le azok az események, amik már közismertek, amire még én is emlékszem. Először felgyújtották a lámpákat, s akkor elkezdték kiabálni, hogy oltsák el a vörös csillagot a Parlament tetején. Nagy Imre akkor mondta el azt a beszédét, ami úgy kezdődött, hogy „Elvtársak!”. Erre fölmorajlott a tömeg: „Nincs elvtárs, nincs elvtárs!”
Ezzel teljesen egyetértettem. Lassan oszlani kezdett a tömeg, de közben oldalról, a Szabadság tér felől jött egy teherautó, a tetejéről leugráltak az emberek, és ordítozni kezdtek, hogy menjünk a Rádióhoz. Ilyenkor már sötét volt. Azért kellett a Rádióhoz menni, hogy beolvassák az egyetemisták 16 pontját. Én hazamentem, még buszra is fel tudtam szállni. Otthon azzal fogadott a feleségem, hogy a Rádiónál lőnek. A feleségem elmondta, hogy amíg én a Bem- szobornál és a Kossuth téren voltam, ő kint volt a Dózsa György úton, látta Sztálin szobrának ledöntését, és hallgatta a rádiót. Szerinte az igazi dühöt, a Gerő-beszéd váltotta ki, Gerő lefasisztázta és gyilkosnak nevezte őket. Hát akkor megmozdult minden, és onnan is elindultak a Rádióhoz. Ő gyorsan hazajött. Bizony nagyon szorongva vártuk a reggelt.