Utcai "élet"kép
Hány éves voltál és hol élted át az 1956-os eseményeket?
Budapesten éltem, 11 éves kisleány voltam. Rettenetesen meg voltam ijedve. Az édesanyám nagyon későn ért fel a Rózsadombra, mert Pestről Budára gyalog kellett jönnie. A házunkban minden felnőtt a tüntetésről beszélt. Gyermek fejjel én azt hittem kitüntetéseket osztanak. Napról-napra fokozódott a félelem bennem, mert a felnőttek a fegyveres utcai harcokról, a rádió elfoglalásáról, rombolásokról és gyújtogatásokról beszéltek. Azután eljött az is, hogy a közértben csak hosszú sorban állás után vagy akár nem is kaptunk kenyeret.
Jártál-e a forradalom ideje alatt valamerre Budapest területén?
Igen, jártunk a szüleimmel. Anyukám testvéreit kerestük fel, hogy élnek-e. Borzalmas látvány volt a Nyugati pályaudvar és környéke: felborított villamosok, leszakadt vezetékek, kidőlt oszlopok. Az égnek álló villamos sínek közt gyalogoltunk. A mellékutcákból lövöldözéseket lehetett hallani. A házak belövésektől tátongó romos üregekkel voltak tele. Láttam oszlopokra és fákra fejjel lefele felakasztott katonákat, akik között még voltak élők is. Szorítottam szüleim kezeit, miközben Ők próbáltak eltakarni a borzalmaktól. Rengeteg halott és sérült ember feküdt az utcákon. Borzalmas visszaidézni. Akkoriban sokszor felsírtam álmomban. Rengeteget kézimunkáztam és még ma is megvannak azok az általam hímzett terítők melyeket anyám varratott velem, hogy a figyelmem elterelje a borzalmaktól. Azóta 50 év telt el, de még mindig nyomasztó félelem fog el, ha szóba kerül 1956. Gyermekként a politikához nem értetem, csak arról tudok beszélni, amit éreztem és láttam!!!