Nagy Tímea interjúja
A nagypapám unokatestvérét, Istvánt és az ő feleségét, Rozit mikor megkérdeztem, hogy valójában mi is történt 1956 októberében és novemberében, Rozinak egyből az a szörnyű és egyben megdöbbentő kép villant fel, amint egy hideg novemberi napon kiment a piactérre, lila színű máglya lángok égtek mindenfelé, a tömeg imádkozott, és előttük gyermek és felnőtt holttestek hevertek. Ez a borzalmas kép lassan visszaemlékeztette őket, hogy mi is volt valójában 1956. október 23-án: Reggel 6 órakor ébredtek fel mindketten, bekapcsolták a rádiót és végighallgatták Nagy Imre beszédét, aki sírt és kérte Európát, hogy segítsen. Ezt követően István elindult a munkahelyére, Rozi pedig az orvosi rendelőbe, mivel begyulladt az ujja.
Rozi mesélte el először a napját: Mikor a Ferenciek teréhez ért, egy nagy tömegbe ütközött, akik a forradalmárok által írt 12 pontot olvasták. A tömeg magával sodorta őt a Bajcsy-Zsilinszky úton, egészen a parlamenthez, ahol találkozott férjével, Istvánnal. Azonban a fájós ujja miatt inkább hazament, ugyanis képtelenség lett volna eljutnia a rendelőig. Útközben látta, hogy az ÁVO-sok(?) lövik a tömeget, mindenfelé véres ruhaneműk, nem jártak sehol a villamosok, ezért biciklire szállt és áthajtva mindenen, holttesten, állati tetemen, elindult a Hősök tere felé, ahol az orosz tankok között végigmenve (akik egyébként éppen hagyták el Budapestet, de bosszúból mindenkire rálőttek), szerencsére épségben hazajutott.
Ezután Istvánban is feljöttek az emlékképek: Ő reggel bement az irodába, ugyanis a Forradalmi Tanácsnak tagja volt (titkára). Feladatul azzal bízták meg őt és társát, Norbertet, aki ma Ausztráliában él, hogy a Párt Irodáról szerezzék meg mindenki személyi dossziéját. A dokumentumok között rátaláltak 6 kommunistáéra is, akik a saját édesanyjukat, testvérüket juttatták börtönbe, csak hogy ők maguk magasabb posztra kerülhessenek. István hazavitte a 6 dossziét és elrejtette a cserépkályhájuk alá, félve attól, hogy a papírok miatt kivégezhetik mindkettőjüket. Ha bárki jött keresgélni az iratok után, azokat kirúgták. Egy idő után István rájött, hogy ezt túl veszélyes így tovább folytatni, ezért úgy döntött, hogy elmenekül. A Déli pályaudvaron felszállt egy vonatra és elhagyta az országot. Felesége, Rozi csak később ment utána, és valahol a határnál találkoztak, együtt folytatva útjukat. Az Atlanti-óceánon hajóval keltek át, ami egy hétbe telt. A hajón szörnyűek voltak a körülmények, de kibírták és jelenleg Amerikában, Texasban élnek, túltéve magukat ezeken a borzalmas eseményeken, és azóta is képviselve a magyarságot ezen a távoli földrészen: dokumentumaikat a San Antonio-i Múzeum ma is őrzi.
Először talán megdöbbentőnek, számunkra hihetetlennek hangozhat ez a történet, de ők ketten ott voltak, túlélték és most nekem is elmesélték...