Tóth Adrienn interjúja
1956-ról a szüleim is csak óvatosan, körültekintően beszélnek, mit mondták ez az óvatosság megmaradt az emberekben. Anyukám mesélte el ezt a régi történetet, ami az első emlékeiből megmaradt.
Anyukám szülei (nagymamámék) vidéken Békés megyében laktak kis határ menti faluban. Akkor még nagyon kicsi volt, mindössze 2 éves. A szülei (nagymamámék) házának ablaka a falú főutcájára nyílt. A ház udvarán játszott anyukám, amikor hangos dübörgésre, zajra lett figyelmes. Azonnal abbahagyta a játékot, és a babáját otthagyva, berohant a szobába hogy onnan nézze meg mi ez a nagy hangzavar. Beosont a szobába úgy hogy a szülei ne vegyék észre, és odarohant az ablakhoz. Az úton hatalmas szürke, nehéz járművek dübörögtek végig, hosszú csövük volt. Anyukám nagyon meglepődött, hiszen ő még sosem látott ilyet. Kinyitotta az ablakot, és bámulva nézte az elvonuló tankokat, mikor anyukája megfogta a karját. Anyukám megkérdezte tőle, hogy mik azok, amik így dübörögnek az utcán? Erre az ő anyukája ezt felelte:- Ezek orosz tankok, Budapest felé tartanak, hogy leverjék a forradalmat. Lehet, hogy lövöldözés is lesz, ezért kell eljönnöd sürgősen az ablakból! Hirtelen megfogta anyukám kezét, és elvitte onnan. Anyukám akkor nem értett az egészből semmit, de engedelmes kislány létére visszament a szobájába játszani, és próbált úgy tenni mintha semmi se történt volna. Évek múlva, amikor már történelmet tanult értette meg, hogy mit látott. És most elmesélte nekem ezt a történetet.
"A szomszéd bácsi is mesélt egy történetet. Ő akkor 20 éves volt. Azt mondta, hogy menekülniük kellett és nem tudta hogy menjen-e vagy ne. A mamájával élt együtt, az apja nem sokkal 1956 előtt meghalt, így az anyja tartotta el őt és nővérét.
Nem mondta senkinek, hogy hova megy, csak annyit mondott az anyjának hogy elmegy egy kis időre. Másnap reggel már elindult. Felhívta a barátját, hogy vigye ki a pályaudvarra.
Sokáig tartott az út, és a vonaton is elég sokan voltak, mert sokan mentek le vidékre, rokonokhoz, ismerősökhöz. Rokona házába, tudta meg, hogy az egyik ismerőse fogja elkísérni a határig holnap este.
A következő nap vacsora után lefeküdt, hogy másnap legyen elég energiája a hosszú útra. Nagy nehezen sikerült elaludnia.
Másnap az ismerőse, aki megígérte, hogy elviszi a határig, elvitte őt a falu végébe, onnantól meg az erdőn keresztül mentek. Nagyon sötét volt, csak egy icipici holdfény látszódott de ez az ismerőse szerint pont jó is volt. Ráparancsolt hogy semmi beszéd ettől a pillanattól kezdve és mondta neki, hogy maradjon mellette, mert nagy az erdő és sötét is van, bármikor eltévedhet egyedül. Az út egy kis ösvényen vezetett, tele fákkal, az ismerőse viszont mintha magától ment volna, nem is nagyon nézte az utat, mintha már járt volna itt. Megpihentek egy kicsit, aztán indultak is gyorsan tovább, hogy ne nappalra érjenek ki az erdőből, mert veszélyes!
Sietve mentek tovább, a fiú (szomszéd bácsi) eltévedt, és hirtelen az ismerősét se látta maga mellett. Közbe egy kicsi hó kezdett esni (azt hogy mennyire esett, arra már nem emlékszik a szomszéd bácsi sem ).
Kóválygott egy ideig, de aztán végül is rátalált egy falubeli ismerőse, aki nagyon aggódott miatta, hogy egyáltalán megvan-e még, és aki anyja kérésére indult el a keresésére.
Az ismerőse kézen fogta, és azt mondta, hogy haza kell mennie az anyjához és a nővéréhez, mert már nincs veszély, és az anyja aggódik érte.
A fiú már nagyon fáradt volt és éhes, pénze se volt már, és reménytelennek látta a helyzetét ismerősök nélkül külföldön.
Ezért inkább belátta, hogy nincs értelme rokonok és pénz nélkül szerencsét próbálni az ismeretlenben.
Hazament és otthon szerető családja várta. A forradalom véget ért őt nem bántotta senki.
Azóta is itt lakik a szembe lévő házban, és ezt a történetet ő mesélte el nekem.