Szencz Dóra dolgozata
Az 1989-es rendszerváltáskor 3 éves voltam, ezért természetesen saját emlékeim nincsenek, csak szüleim elbeszéléseire hagyatkozhatom.
Abban az időben édesapám egy iparvállalatnál dolgozott főosztályvezetőként, melyet 1992-ben privatizáltak, így munkahelye megszűnt. Ezután rövid ideig a munkanélküliek népes táborát szaporította. Később kényszervállalkozó lett. Sportmúltjának köszönhetően megelégedésére ma sportvezetőként dolgozik.
Édesanyám a ’80-as évek óta pedagógus szakmában jelesedik, jelenleg is egy nagy létszámú óvoda vezetője.
Családunk mindig rendezett, polgári körülmények között élt, ezért nem befolyásolt tragikusan a magváltozott gazdasági helyzet.
Ugyan a mai napig emlegeti apukám, hogy nem volt elég közel a tűzhöz, így sokakkal ellentétben kimaradt az olajszűkítésből és a privatizációból, így a „100 leggazdagabb” című kiadványból is. Persze ez mára már inkább büszkeséggel tölti el.
Sokáig nem értettem, miért érintette meg szüleimet érzelmileg a rendszerváltás. Miért őrizgetik olyan féltve az akkori eseményekről készült video felvételeket. Azt mondták, soha nem gondolták, hogy ez egyszer megtörténhet, hogy ismét független, szabad országban élhet a magyar ember. Meséltek a szovjet megszállásról, a magyar történelem meghamisításáról, a vasfüggönyről, az egypártrendszer politikai, katonai hatalmáról. Mesélték, hogy nem használták a magyar nemzeti jelképeket, hogy a munkahelyeiken megfigyelték az embereket, hogy nem élhettek saját vallásuk és világnézetük szerint, hogy kötelező volt az orosz nyelv tanulása, hogy a régi város- és utcaneveket megváltoztatták a diktatúra „nagyjaira”.
Mindezt nem értettem, mert én már úgy nőttem fel, hogy történelmünk dicső eszményeit és nagyjait büszkén ünnepelhettem, szüleim – és eztán én is – beleszólhatok hazám sorsának alakulásába a parlamenti választásokon. Tudásom, képességeim és érdeklődésem szerint tervezhetem a jövőmet, határon innen és túl.
Nekem már nem jelentetek olyan csodát Bécs csillogó utcái, hiszen itthon is ugyanolyan gazdag a kínálat.
Engem családom arra nevelt, hogy szeressem a hazámat, a nemzetemet, tiszteljem, őrizzem és adjam tovább annak örökségét.
Mindez azért is életcélom, mert nem nézzük jó szemmel, hogy ma még mindig folyik szellemidézés: vörös csillag, Internacionálé, Ságvári Endre és ehhez hasonló.
Felnőttem. Ma már én is értem mit jelentett ennek az országnak és az én családomnak is a rendszerváltozás. Remélem az elmúlt 40 év nem jön többé vissza!!!